A tápolás az OCD-sekre nyilvánvalóan erősen hat, de tényleg szórakoztató tud lenni, látni, ahogy fejlődik a karaktered, besöpörni loottón nyert érdekes tárgyakat, meg élvezni a pusztulgurulást. És ezek eleve nagyban építenek a kooperatívra. Egyébként komolyabb szinteken kell taktikázni, és a bossok patternjére is oda kell figyelni, és a crowd control vagy az összedolgozás is igényel taktikázást. A különböző kasztok, skillek és gearek pedig szintén alkalmazkodást kívánnak.aabyssx írta:Na jó, mit bírtok ezekben a játékokban?
Emellett a Diablo 1-2 kapott egy érdekes sötét világot (főleg az 1, de a 2-ben a hárembe megérkezés is ütős volt), hangulatos zenékkel és átvezetőkkel (az ember küzdött minden Act végéért, hogy jöjjön a következő videó), akkor odacseszőnek számító cliffhangerekkel.
Az FPS-Diablo Borderlands például kevésbé jön be, hiába lövöldözést takar benne a klikkfeszt, mégis súlytalanabb és kihívásmentesebb a harc, a loot meg érdektelen benne. A 10%-nyi értékelhető poén és közös móka mégis elviszi ezt is a hátán.
A Dead Island és a Dying Light (szintén FPS-ek részben) meg horrorosabb, túlélősebb (együtt fosni is jó, mert másik parázása a ijesztő tud lenni, éppúgy, ha a társad meglep :), főleg az utóbbi, melyben sokat kell parkourozni, akár harc közben is. Nem egy Mirror's Edge, de működik és szórakoztató.
A DeathSpankben (diablós nézetű) meg például Ron Gilbert eléggé benne volt, így ott a humor, a paródia volt benne a frankó.
Egyikre sem mondanám, hogy szupermély játék, a BL vagy a DI kiváltképp primkó számomra ahhoz, hogy egyedül lekössön, de együtt az említettek miatt végigjátszás erejéig fun tud lenni. Ezt persze azt is jelenti, hogy a műfaj maga egyáltalán nem kedvencem, de jól esik az ilyen is.
Bár az is igaz, hogy nem is szoktam agyalni rajta :)
